DÁTUM / NÉVNAP


TÁMOGATÓK

GYORS MEGOLDÁSOK KFT.
2431 Perkáta
Dr. Baráth Károly u. 51/A
+36 (30) 378 5478
imre.szoke@hotmail.com

GDPR Vigh György adatvédelmi tisztviselő DPO Perkáta Budapest

Corner virágüzlet Szabadegyháza Szabadság tér 8. Üzletház

PatikaPlus Gyógyszertár Dunaújváros Tesco

Forrás Mezőgazdasági Szövetkezet Perkáta

PEGÁZ Kft. Perkáta

Függetlenek Perkátáért Egyesület (FÜPE)

Hunorganic Kft. NaturBit

B&D Kft - Dunaújváros

Styx Temetkezési Kft. Perkáta

A Perkáta Online az MTI hivatalos hírfelhasználója

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

József Attila Könyvtár Dunaújváros

legifotok.hu - Magyarország a magasból

10. Gyermekkorom emlékei...
AVAGY A BECSÜLETES MUNKA EMLÉKEZETE...

Kiskoromban a perkátai emberek nagy része mezőgazdaságból és állattartásból élt. Voltak akik eljártak a közeli gyárakba dolgozni, és voltak iparosok akik a kis műhelyeikben, helyben szolgálták ki a lakosságot.
Kétkezi munkások voltak, de mégis tekintélyes, ismert emberei a falunak.
Édesanyám egész életében bőszoknyás, úgymond paraszt viseletet hordott. Sajnos a 70-es évek táján rajta kívül már nem sokan öltöztek effajta ruhákba. Még a legidősebbek is az akkori divat szerint jártak. Édesapám viccelődött is vele eleget:
„- Nem szeretném ám, ha te is kivetkőznél magadból!”
Édesanyám soha nem vetkőzött ki sem magából, sem a szépen ringó rakott szoknyáiból.
Csakhogy ez idő tájt az ünneplő ruha varrásával gyűltek meg a bajok. Mert annak bizony tudománya, fortélya volt. Ha jól emlékszem az egész faluban csak egy-két öreg néni volt, aki ezzel foglalkozott.
Ahova a mamuska vitte a vásárban vett ruhának való anyagokat, - hét méter kellett a szoknyához, röpikéhez, másfél méter a kötényhez, három méter az alsószoknyához - az a Tüske utcai Czimermann Juli néni volt. Juli néni aranyat érő dolgos kezei, meleg szíve, egyszerű őszinte beszéde fogalom volt a faluban.
Ha odamentünk hozzá, ránézett anyukámra és azt mondta:
- „Látom Julcsikám nem híztál, nem fogytál, jó lesz a papíros méreted.”
Aztán kihúzta a sublótfiókot , kutakodott egy kicsit a sok újságpapírtekercs között, majd kivett egyet.
- „No ez a Csepec Julié, csak megtalátam.”
Összefogta a varrni való ruhaanyaggal, és beletette egy másik sublótfiókba.
- „Julcsikám egy hét múlva gyere próbára, két hét múlva kész lesz az egész öltözet. A varrásír 35 forintot kírek. Ez a kisleány meg ha ad nekem egy puszit, kap tőlem egy kis babaruhának valót.”
Én meg bizony örömmel csimpaszkodtam a nyakába, nem fukarkodtam a puszival sem. Volt is bőven babaruhának való.
Hát ezért volt ruhája nálunk még a kismacskáknak is...

A másik ilyen gyakran látogatott kisiparos, a Gelencsér bácsi, a suszter volt. Gyermekkoromban nem dobtuk ki minden szíre-szóra a cipőt csizmát. A Gelencsér suszter megjavított minden kopott sarkat, elnyűtt talpat, lerúgott cipőorrot, megragasztotta a sárdagasztó gumicsizmáinkat.
Mivel én nem voltam óvodás, így anyukám kézen fogva magával vitt mindenhova.
Hála az égnek.
Ha olyan kisebb munkát kellett elvégezni, mint a bakancsra patkót tenni, vagy spiccvasat a cipőorrára, hát ezt meg is várhattuk a suszterájban.
Közben volt mit nézelődni, polcokon, asztalokon, kihúzott fiókokban. Mamuskáék megbeszéltek közben ezt-azt, én meg nem bántam volna ha tovább tart a kopácsolás, mert ezer látnivaló lett volna még.
Két dolog miatt emlékezem szeretettel a Gelencsér bácsira. Először is soha nem felejtette el, hogy köszönéskor csináljon egy fekete pöttyöt az orrom hegyére, másodszor pedig mosolyogva nyomjon egy barackot a fejem búbjára, hogy nagyra nőjek.
Én meg soha nem felejtem el, hogy nála soha nem kellett reklamálni hanyag munka miatt, hogy az elnyűtt kitaposott cipőink újjászülettek a dolgos kezei alatt.
De nem csak a beteg cipőknek volt doktora régen, hanem a lábasnak, fazéknak is. Méghozzá a Lukszics bácsi.
Bizony nem dobtuk el, ha kilukadt a levesesfazék, vagy netán levált a füle a disznótoros nagyvájlingnak.
Vittük a bádogoshoz. De ha a sok krumplispite meg töpörtyűs pogácsa miatt a sparhelt sütője is megadta magát, hát sebaj, a Lukszics bácsi majd megreparálja, úgy hogy a télen még a kenyér is megsül benne.
A műhelyében bádogteknőtől lavórig, fazéktól tálig, kályhacsőtől disznóvályúig, minden volt.
Minden javításra várt, és ő mindennel meg is birkózott, a szegény emberek legnagyobb örömére.

De volt a faluban egy hely, ahova édesapámmal mentem kézen fogva, méghozzá a „Smitli” Karcsi bácsihoz.
Ő volt a boroshordók, káposztáskádak mestere és javítója. Akkor úgy mondták a kastélysoron lakik, mi ma Dózsa György útnak hívjuk.
Sajnos ma már sem a szép hosszú parasztház, sem a hatalmas műhely nem őrzi dolgos keze emlékét.
Pedig Károly bácsi keze alól egyedi darabok kerültek ki. Hordóit, szapullóit, kármentőit évtizedekre készítette. Keze alól soha nem fogyott el a munka. Az elkészített, megjavított tárgyak magukért beszéltek.

Hozzájuk azonban néhanapján anyukámmal is szoktam menni. Sajnos az mindig szomorú eseményhez kapcsolódott. Károly bácsi felesége ugyanis koszorúkötő volt.
- „Aranyos Bözse néni, valami kis koszorú kéne nekem, de ne túl drágán. Magára bízom, tudom, hogy szép lesz. Lila virágot tegyen rá, mert öregemberre lesz.”
Talán abban az időben csak a Bözse néni foglalkozott virágkötéssel a faluban. Volt úgy hogy szemünk láttára készítette el a csokrot vagy kis fekvőkoszorút. Bukszust meg fenyőt használt alapnak. A virágokat meg maga csinálta krepp-papírból. Kivágta a szirmokat, azután olvasztott gyertyába mártotta. A szirmokból rózsát formázott és összedrótozta őket. Fiatalabb nőre fehér, idősebbre bordó, korosodó férfira lila virág került a koszorú zöldje közé. A masnit fehér zsírpapírból vágta ki, és vízüvegben oldott aranyporral írta rá a búcsú szövegét.
Édesanyám olcsókoszorús kérésére mindig megsimogatta a vállát és azt mondta:
- „Julcsikám az élőt kell szeretni és becsülni, aki elmegy annak már nem kell a cicoma.”
Édesanyámnak nem kellett sokáig szégyenkezve kérni az olcsó koszorút, mert talán hatodik osztályba jártam, amikortól kinevezett virágkötője lettem a családomnak.
A virágszeretetemet talán a nagymama leándereinek, édesanyám százféle dáliájának vagy talán a kastély sori Bözsi néni gyertyás krepp-papír rózsáinak köszönhetem...

Tudom, hogy ma teljesen más világot élünk, tudom, hogy ma a számítógép uralja a napjainkat. Tudom, hogy mindenki rohan, mert ezer a gondja. De azt is tudom, hogy néha húzni kellene a gyeplőn, kicsit lassítani ezen a vágtán. Néha vissza kéne gondolni a csupaszív Juli nénire, a dolgos kezű Károly bácsira, a mindig szorgoskodó Lukszics bácsira, és tanulni tőlük. Mert tanulni nem csak könyvből lehet. Főleg nem a becsületes, tisztességes munkát. Nem szabadna, hogy ők feledésbe merüljenek.
De én csak a gyermekkoromat mesélem.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>


Ez egy ingyenes Dreamweaver sablon, amelyet a JustDreamweaver.com készített.

Impresszum      Hasznos linkek      Linkcsere feltételei      Adatkezelési tájékoztató

eXTReMe Tracker