10. Gyermekkorom emlékei...
AVAGY A BECSÜLETES MUNKA EMLÉKEZETE...

Kiskoromban a perkátai emberek nagy része mezőgazdaságból és állattartásból élt. Voltak akik eljártak a közeli gyárakba dolgozni, és voltak iparosok akik a kis műhelyeikben, helyben szolgálták ki a lakosságot.
Kétkezi munkások voltak, de mégis tekintélyes, ismert emberei a falunak.
Édesanyám egész életében bőszoknyás, úgymond paraszt viseletet hordott. Sajnos a 70-es évek táján rajta kívül már nem sokan öltöztek effajta ruhákba. Még a legidősebbek is az akkori divat szerint jártak. Édesapám viccelődött is vele eleget:
„- Nem szeretném ám, ha te is kivetkőznél magadból!”
Édesanyám soha nem vetkőzött ki sem magából, sem a szépen ringó rakott szoknyáiból.
Csakhogy ez idő tájt az ünneplő ruha varrásával gyűltek meg a bajok. Mert annak bizony tudománya, fortélya volt. Ha jól emlékszem az egész faluban csak egy-két öreg néni volt, aki ezzel foglalkozott.
Ahova a mamuska vitte a vásárban vett ruhának való anyagokat, - hét méter kellett a szoknyához, röpikéhez, másfél méter a kötényhez, három méter az alsószoknyához - az a Tüske utcai Czimermann Juli néni volt. Juli néni aranyat érő dolgos kezei, meleg szíve, egyszerű őszinte beszéde fogalom volt a faluban.
Ha odamentünk hozzá, ránézett anyukámra és azt mondta:
- „Látom Julcsikám nem híztál, nem fogytál, jó lesz a papíros méreted.”
Aztán kihúzta a sublótfiókot , kutakodott egy kicsit a sok újságpapírtekercs között, majd kivett egyet.
- „No ez a Csepec Julié, csak megtalátam.”
Összefogta a varrni való ruhaanyaggal, és beletette egy másik sublótfiókba.
- „Julcsikám egy hét múlva gyere próbára, két hét múlva kész lesz az egész öltözet. A varrásír 35 forintot kírek. Ez a kisleány meg ha ad nekem egy puszit, kap tőlem egy kis babaruhának valót.”
Én meg bizony örömmel csimpaszkodtam a nyakába, nem fukarkodtam a puszival sem. Volt is bőven babaruhának való.
Hát ezért volt ruhája nálunk még a kismacskáknak is...

A másik ilyen gyakran látogatott kisiparos, a Gelencsér bácsi, a suszter volt. Gyermekkoromban nem dobtuk ki minden szíre-szóra a cipőt csizmát. A Gelencsér suszter megjavított minden kopott sarkat, elnyűtt talpat, lerúgott cipőorrot, megragasztotta a sárdagasztó gumicsizmáinkat.
Mivel én nem voltam óvodás, így anyukám kézen fogva magával vitt mindenhova.
Hála az égnek.
Ha olyan kisebb munkát kellett elvégezni, mint a bakancsra patkót tenni, vagy spiccvasat a cipőorrára, hát ezt meg is várhattuk a suszterájban.
Közben volt mit nézelődni, polcokon, asztalokon, kihúzott fiókokban. Mamuskáék megbeszéltek közben ezt-azt, én meg nem bántam volna ha tovább tart a kopácsolás, mert ezer látnivaló lett volna még.
Két dolog miatt emlékezem szeretettel a Gelencsér bácsira. Először is soha nem felejtette el, hogy köszönéskor csináljon egy fekete pöttyöt az orrom hegyére, másodszor pedig mosolyogva nyomjon egy barackot a fejem búbjára, hogy nagyra nőjek.
Én meg soha nem felejtem el, hogy nála soha nem kellett reklamálni hanyag munka miatt, hogy az elnyűtt kitaposott cipőink újjászülettek a dolgos kezei alatt.
De nem csak a beteg cipőknek volt doktora régen, hanem a lábasnak, fazéknak is. Méghozzá a Lukszics bácsi.
Bizony nem dobtuk el, ha kilukadt a levesesfazék, vagy netán levált a füle a disznótoros nagyvájlingnak.
Vittük a bádogoshoz. De ha a sok krumplispite meg töpörtyűs pogácsa miatt a sparhelt sütője is megadta magát, hát sebaj, a Lukszics bácsi majd megreparálja, úgy hogy a télen még a kenyér is megsül benne.
A műhelyében bádogteknőtől lavórig, fazéktól tálig, kályhacsőtől disznóvályúig, minden volt.
Minden javításra várt, és ő mindennel meg is birkózott, a szegény emberek legnagyobb örömére.

De volt a faluban egy hely, ahova édesapámmal mentem kézen fogva, méghozzá a „Smitli” Karcsi bácsihoz.
Ő volt a boroshordók, káposztáskádak mestere és javítója. Akkor úgy mondták a kastélysoron lakik, mi ma Dózsa György útnak hívjuk.
Sajnos ma már sem a szép hosszú parasztház, sem a hatalmas műhely nem őrzi dolgos keze emlékét.
Pedig Károly bácsi keze alól egyedi darabok kerültek ki. Hordóit, szapullóit, kármentőit évtizedekre készítette. Keze alól soha nem fogyott el a munka. Az elkészített, megjavított tárgyak magukért beszéltek.

Hozzájuk azonban néhanapján anyukámmal is szoktam menni. Sajnos az mindig szomorú eseményhez kapcsolódott. Károly bácsi felesége ugyanis koszorúkötő volt.
- „Aranyos Bözse néni, valami kis koszorú kéne nekem, de ne túl drágán. Magára bízom, tudom, hogy szép lesz. Lila virágot tegyen rá, mert öregemberre lesz.”
Talán abban az időben csak a Bözse néni foglalkozott virágkötéssel a faluban. Volt úgy hogy szemünk láttára készítette el a csokrot vagy kis fekvőkoszorút. Bukszust meg fenyőt használt alapnak. A virágokat meg maga csinálta krepp-papírból. Kivágta a szirmokat, azután olvasztott gyertyába mártotta. A szirmokból rózsát formázott és összedrótozta őket. Fiatalabb nőre fehér, idősebbre bordó, korosodó férfira lila virág került a koszorú zöldje közé. A masnit fehér zsírpapírból vágta ki, és vízüvegben oldott aranyporral írta rá a búcsú szövegét.
Édesanyám olcsókoszorús kérésére mindig megsimogatta a vállát és azt mondta:
- „Julcsikám az élőt kell szeretni és becsülni, aki elmegy annak már nem kell a cicoma.”
Édesanyámnak nem kellett sokáig szégyenkezve kérni az olcsó koszorút, mert talán hatodik osztályba jártam, amikortól kinevezett virágkötője lettem a családomnak.
A virágszeretetemet talán a nagymama leándereinek, édesanyám százféle dáliájának vagy talán a kastély sori Bözsi néni gyertyás krepp-papír rózsáinak köszönhetem...

Tudom, hogy ma teljesen más világot élünk, tudom, hogy ma a számítógép uralja a napjainkat. Tudom, hogy mindenki rohan, mert ezer a gondja. De azt is tudom, hogy néha húzni kellene a gyeplőn, kicsit lassítani ezen a vágtán. Néha vissza kéne gondolni a csupaszív Juli nénire, a dolgos kezű Károly bácsira, a mindig szorgoskodó Lukszics bácsira, és tanulni tőlük. Mert tanulni nem csak könyvből lehet. Főleg nem a becsületes, tisztességes munkát. Nem szabadna, hogy ők feledésbe merüljenek.
De én csak a gyermekkoromat mesélem.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>