DÁTUM / NÉVNAP


TÁMOGATÓK

GYORS MEGOLDÁSOK KFT.
2431 Perkáta
Dr. Baráth Károly u. 51/A
+36 (30) 378 5478
imre.szoke@hotmail.com

GDPR Vigh György adatvédelmi tisztviselő DPO Perkáta Budapest

Corner virágüzlet Szabadegyháza Szabadság tér 8. Üzletház

PatikaPlus Gyógyszertár Dunaújváros Tesco

Forrás Mezőgazdasági Szövetkezet Perkáta

PEGÁZ Kft. Perkáta

Függetlenek Perkátáért Egyesület (FÜPE)

Hunorganic Kft. NaturBit

B&D Kft - Dunaújváros

Styx Temetkezési Kft. Perkáta

A Perkáta Online az MTI hivatalos hírfelhasználója

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

József Attila Könyvtár Dunaújváros

legifotok.hu - Magyarország a magasból

16. Gyermekkorom emlékei...
TIPORD, CSAK TIPORD, KÖRÖSZTBE-HOSSZÁBA!

Fájdalom, de gyermekkoromban sem laptop, sem tv, sem mp3 lejátszó nem volt, így hát kénytelenek voltunk játékidőben a Siba-laposon, a mélyvölgyi erdőben vagy a Gecseg tanyai pataknál múlatni az időt.
Abban az időben bugyogós vagy glottgatyás egyre ment... Bújócskázni, zavarócskázni, stukkózni csak sokan lehetett. Három-négy utca gyerekei verődtünk össze csapatokba. Ilyen banda volt a búgervárosi, a faluhelyi, a dühöngői meg a Gecseg tanyai. No, én az utóbbihoz tartoztam.
De most tulajdonképpen a vályogvetőkről szeretnék írni, a kitérőt csak azért tettem, hogy a mai gyerekek is megértsék a mondanivalómat.
Mi szinte soha sem játszottunk egyedül, és játékaink nagy része kapcsolatban volt mindennapi életünkkel.
Ez idő tájt volt Perkátán néhány család, aki a vályogvetésből élt. Ez volt a foglalkozásuk. Én a Gecseg tanyán dolgozókat ismertem, de tudom, hogy voltak Kisperkátán, és a Csiróban is.
Tavasszal láttak munkához, amikor megjött a jó idő, és az őszi szeles esős idő beálltáig szorgoskodtak. Bizony a nehéz fizikai munka kitartó embereket kívánt. Mindig tóhoz, vagy patakhoz közel készültek a vályogok, mert sok vízre volt szükség a sárcsináláshoz.
Mondjuk úgy, egy-egy szobányi területet felástak, megszórták pelyvával, meglocsolták vízzel, aztán lapáttal megforgatták a földet, és közben alaposan megtaposták. A taposás lényege az volt, hogy szép sima csomómentes sarat kapjanak. Ha egy ilyen ágyás sárral elkészültek, akkor következett a vetés.
A vetés eszköze a tégla nagyságú, deszkából készült keret volt. Tulajdonképpen ezzel az egyszerű eszközzel készült a sok ezer vályogtégla. A keretet vízbe mártották, földre téve megrakták sárral, majd egy gyors mozdulattal lerántották róla a keretet. Ott maradt a földön a „nyers” vályog, aminek már csak száradni kellett. Ha egy ilyen „ágyás” sár elfogyott, akkor egy ásónyommal mélyebben kezdődött az egész sárcsinálási művelet, melyben a család apraja nagyja részt vett.
Némelyik vályogos gödör másfél-két méter mély is volt. Egyik oldalát srégre ásták, ahol a talicskát tolták le-föl. Idővel itt sétafikáltak a kacsák, szintén le-föl, merthogy ezek a gödrök eső után kacsaúsztatóvá lettek.
De hogy miért emlékszem szeretettel a vályogvetőkre?
Bizony abban az időben még nem igen volt a faluban járda. Ha boltba vagy iskolába mentem, mamuska utolsó intő mondata imigyen szólott:
„- Vigyázz magadra, aztán lehetőleg ne a legnagyobb sárba baktassá ám oda-vissza!”
Tudvalevő ugyanis, hogy a gyerek mindig megtalálja az úton a legnagyobb sarat, főleg ha ünneplő ruhában van. S ez talán a mai napig így van.
Nohát, nem véletlenül szerettünk mi a vályogosok közelében játszani. Bokáig dagonyázhattunk a sárban, itt meg még bíztattak is minket rá.

„- Ne sajnád a tapad, hadd erősödjön!
Tipord csak körösztbe, hosszába!”

No, mi aztán tiportuk is böcsülettel...
Nekünk játék volt, nekik segítség. Amikor már csak a szemünk világított a nagy igyekezetben, és inkább hasonlítottunk egy ördögfiókára mint egy gyerekre, akkor sem vett rajtunk erőt a kétségbeesés. Irány a patak, bugyogóstul, glottgatyástul. Különben is még bőven megszáradtunk, hisz száz ágra sütött a nap.
Azért a mamuska esténként jól lecsutakolt a fateknyőben, hogy biztos legyen a dolgában, valóban én vagyok-e az ő Zsuzsija...
No de ott tartottam, hogy sorakoznak a vályogok a földön százával, ezrével. Ezeket időnként forgatni kellett, hogy száradjanak. Azután kupacokba összerakni, mert kellett a hely az újabb vetésnek. A vályogos családok legnagyobb réme az eső volt. Ha jött egy zápor, vagy zivatar, pillanatok alatt vált semmivé a munkájuk, mert szétáztak a frissen vetett vályogok.
Gyermekkoromban sok ház készült ebből az építőanyagból. Nálunk édesapám meg a bátyám vetett annyi vályogot a hátsó udvarban, hogy felépült belőle a nyárikonyha, meg a baromfiólak. De, hogy a dirib-darabok se vesszenek kárba, hát épült nekem is egy babaház, no meg az öreg Sajónak egy új kutyalak.
A vályogos gödörből meg pince lett. Ott tartotta édesapám a hegylevét.
Mindez 1950 tájékán volt. Most 2011-et írunk, és egyre többen térnek vissza ezekhez a hagyományos, régi, természetes anyagokhoz.
Újra vert falú házak épülnek, újra vályogot használnak a válaszfalakhoz, újra belopják az otthonokba a búbos kemence melegét.
Csak egy baj van...
A mai gyerekek már nem mennek bugyogóba, klottgatyába sarat taposni, patakba fürdeni, pillét hajkurászni.
De talán a legnagyobb baj az, hogy a játék közben ellesni sem akarják az egyszerű idős emberek bölcs tudományát.
Sajnos? Vagy hála Istennek?

Perkáta, 2011. október 16.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>


Ez egy ingyenes Dreamweaver sablon, amelyet a JustDreamweaver.com készített.

Impresszum      Hasznos linkek      Linkcsere feltételei      Adatkezelési tájékoztató

eXTReMe Tracker