DÁTUM / NÉVNAP


TÁMOGATÓK

GYORS MEGOLDÁSOK KFT.
2431 Perkáta
Dr. Baráth Károly u. 51/A
+36 (30) 378 5478
imre.szoke@hotmail.com

GDPR Vigh György adatvédelmi tisztviselő DPO Perkáta Budapest

Corner virágüzlet Szabadegyháza Szabadság tér 8. Üzletház

PatikaPlus Gyógyszertár Dunaújváros Tesco

Forrás Mezőgazdasági Szövetkezet Perkáta

PEGÁZ Kft. Perkáta

Függetlenek Perkátáért Egyesület (FÜPE)

B&D Kft - Dunaújváros

Styx Temetkezési Kft. Perkáta

A Perkáta Online az MTI hivatalos hírfelhasználója

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

József Attila Könyvtár Dunaújváros

legifotok.hu - Magyarország a magasból

19. Gyermekkorom emlékei...
Ádvent a szeretet illatú kisszobában...

Igaz mesémet a legelső mikulásénekkel kezdem, amit gyermekkoromban tanultam.
    „- Itt egy ablak, ott egy ablak halkan kinyílik,
    Kiscipőbe, nagycsizmába ajándék hullik...”
Túl sok ajándék nálunk nem hullott, de az a régi Mikulás valahogy nagyon jól csinálta a dolgát. Talán 10 éves is voltam már, amikor az iskolában megtanították nekem, hogy a mikulás nem is mikulás, hanem télapó és nem is egy kedves öreg bácsi, hanem csak egy kitalált, beöltöztetett akárki. Ennek tudatában, bennem egy világ dőlt össze.
Pedig mi a bátyámmal már azt is kiókumláltuk, hogy ha a kopottabbik cipőnket tesszük ki az ablakba, akkor a Mikulás bácsi azt hiszi, hogy szegények vagyunk, és több ajándékot rak bele. Ám a fényesre suvickolt kis cipőkben csak néhány szem szaloncukor, alma, keksz, pár szem stolverk volt. Mégis mennyire tudtunk neki örülni... Kínálgattuk egymást, csereberéltük egymással a cipők tartalmát. A gyerekeszemmel csak azt nem értettem, hogy édesapám csizmájában a pár szem szaloncukor mellett miért van mindig szépen becsomagolt krumpli, kukoricacsuta, széndarab? Pedig láttam, hogy ő még meg is köpködte a rongyot, hogy fényesebb legyen a csizmája orra.
Sajnálatból fel is ajánlottam egy stolverket neki, de ő visszautasította, sőt még a szaloncukrot is elosztotta közöttünk, mondván hogy bíz, ő inkább egy kis húsos-levescsonton köszörülné a fogát, mint ilyen nyalánkságokon. No, én gyorsan be is kaptam a stolverket, nehogy meggondolja magát.
Azt hiszem nálunk a szeretet ünnepe a Mikulással kezdődött. Pár nap múlva kezdetét vette a lucázás. Általában négy-öt legény volt egy csapat. Bekopogtak az ablakokon, s amikor édesapám kiszólt, hogy „- No, gyűjjenek be” - akkor aztán tele lett velük a kisszoba. Én meg rögtön bújtam a mamuska sokszoknyája mögé, mert bizony ezek a Lucások mindenféle rissz-rossz göncökbe voltak, felemás lábbelikkel. Az ábrázatuk meg mintha kályhacsőbe fújtak volna, olyan fekete volt. De leginkább azt nem értettem, hogy miért van bajusza a köztük lévő öregasszonynak. Mire ők elmondták viccesen a jókívánságaikat, én már az asztal alól kandikáltam kifele, mert, hogy a mamuska rakta a tarsolyukba a darabka szalonnát, néhány szem mogyorót, diót, pogácsát.
Esti beszélgetések alkalmával hallottam, hogy aki nem engedi be őket, vagy a jókívánságokért nem ad cserébe valami apróságot, bizony ott lesz ordung...
Tele szórták a szobát hamuval, tyúktollal, kívülről megmeszelték a kaput, az elejét meg fölszórták kukoricával, szalmával. Ez volt a fukar ember büntetése. Hála az égnek meg a szüleimnek, nálunk ilyen sohasem történt.
December 13-án, Luca napján édesanyám sose adott ki pénzt a bukszájából, nem ment el hazulról, és mindig vetett egy tálba egy-egy marék búzát.
Ezeket a szokásokat egész életében megtartotta. Ezen a napon édesapámnak is volt egy fontos feladata. Miután este beültek a tyúkok az ólba, ő a kenyérsütő piszkafa segédletével próbálta őket nagyobb hozamra bíztatni.
Mármint tojás és kotlás terén. De, hogy biztos legyen a hatás, még be is kiabált a rikácsoló tyúkoknak az ólajtón.
    „- Kotuljatok, tojjatok, kotuljatok, tojjatok!”
A piszkafa ösztönözte őket, vagy az árokparton szedett tyúkhúr, azt nem tudom, de, hogy mindig elég tojás és kotlós volt a háznál, az biztos.
Luca-nap után csendesek lettek a téli esték. Ám ez az ádvent várakozó csendje csak néhány napig tartott. Hamarosan betlehemezők csengőitől lettek hangosak a falu utcái. Gyermekkoromban több csapat is volt, akik járták a házakat.
Vitték a deszkából készített kis házikót, benne a Szent családdal. Ez volt a betlehem. Előadták, elmesélték a Jézuska születését. Mi nagyon szívesen beengedtük őket. Szívhez szóló játékukat édesanyám süteménnyel, dióval, pár forinttal hálálta meg.
Aztán lassan végre megérkezett a karácsony.
24-én ebéd után nekem meg a bátyámnak mindig el kellett mennünk a nagymamáékhoz, valami nagyon fontos dolog miatt. Mire visszaértünk a megbízatásból, a kisszobában már ott ékeskedett a karácsonyfa. Igaz megközelíteni még nem lehetett, de fél szemmel azért már csak azt lestük, hogy hány csomag van alatta, na és hogy mekkorák...
Ahogy haladtak az évek, egyre inkább kezdett gyanússá válni ez a fenyőfa-ügy.
Hogy-hogy még egyszer sem találkoztunk össze a Jézuskával, a nagymamához menet jövet… Pedig már kerülőutat is tettünk...
Na, mindegy, most az a lényeg hogy szép ünneplőbe öltözzön a család, és minél előbb jussunk az ajándékokhoz. Sajnos az még odébb van...
Mamuska egész héten a kisszobát szépítgette. Az asztalon már karácsonyi abrosz, középen a kis piros krepp papírba csomagolt Luca-búza. Mellette a bőségtál, amibe a háznál található összes terményből kellett tenni, hogy a jövő évben mindenből bőven adjon majd a Mindenható.
Kint szállingózik a hó, csend ül a falun. De ebben a csendben néha egy ostorcsapás, néha egy-egy trombitaszó hallik. A tehenes és a kanász járja az utcákat, és köszönti a karácsonyt. Néha betérnek egy-egy ismerős házhoz, pohár borra, jó szóra. Vacsora után pedig a falu zenészei indulnak köszönteni. Hol sír, hol kacag a hegedű a „paraszt Badi” kezében.
    „... vándor felhők fenn az égen...
    Ha majd egyszer kisfalumhoz értek...”
Kint szállingózik a hó, édesanyám meggyújtja a búzába állított gyertyát, kintről csengettyűszó hallatszik, és az ajtón benyit édesapám...
Leveszi a kalapját, és fejet hajt.
    - „Dicsértessék a Jézus Krisztus!
    Adjon az Isten bort, búzát, békességet!
    Ámen!”
Aztán a hóna alatt lévő szénát meg beteszi az asztal alá, hogy a Jézuska nálunk tudjon hálni, és alá teszi a kisbaltát, hogy a házban békesség legyen.
    - „Mennyből az angyal, lejött hozzátok...” - összekulcsolt kézzel álltuk körbe az asztalt és énekeltünk.
    „- No, hála a fölöttünk lévőnek, megint megértük ezt a szép napot!” - mondta az édesanyám és megtörülgette a szemeit a kendője csücskével.
Nálunk nem szokott különleges vacsora lenni. Húsleves karmonádliból, a főtt húshoz tört krumpli paradicsomszósz. Sült oldalas, székelykáposzta. Mindig volt diós-mákos kalács. Mamuska a vacsora végén egy szép piros almát annyi gerezdre vágott ahányan voltunk, hogy a jövőben is ilyen szép pirosak, egészségesek legyünk. No és hogy jövő karácsonykor is ugyanígy együtt legyünk. Az asztalon megmaradt morzsákat pedig a markába kotorta és bedobta az asztal alá:
    - „Egyetek ti is égi madarak ebben a zimankóban!”
Volt ennél az ünnepi asztalnál még egy fontos szokás. A ház asszonya nem kelhetett föl addig az asztaltól, amíg a vacsora tartott, mert akkor a következő évben nem tudja összetartani a családot. Ezeknek a végig ült karácsonyi vacsoráknak nálunk mennyi volt a szerepe azt nem tudom, de hogy drága édesanyánk egész életében azért élt és dolgozott, hogy összetartsa a családot az biztos. Hála neki érte.
Vacsora végeztével aztán eljött végre a mi időnk is. Kibonthattuk a csomagokat. Nem szoktunk nagy ajándékot kapni, de mindig nagyon szerettük a Jézuskát, mert éppen azt hozta nekünk, amit levélben kértünk...
Merthogy előtte a mamuska segédletével szépen fölsoroltuk neki, hogy minek örülnénk karácsonykor. Velem könnyen meg tudott egyezni, ugyanis én mindig mesekönyvet kértem. No, mikor aztán kiörömködtük magunkat, asztalra került a kártya, a malom a pörgettyű.
Jöttek nagyapámék, a szomszéd Mári néni a két gyerekkel, a Romanoczi Pista bácsiék.
Mi gyerekek a nagy játékban egyet-egyet szundítottunk is már a heverőn, de csak össze kellett szednünk magunkat, mert éjfélkor irány a templom. Édesapám tréfásan szokta mondani, hogy muszáj ott lennünk, mert nélkülünk meg sem tartják az éjféli misét.
Persze tömve volt a templom emberekkel, Mise után aztán beszélgettünk még egy sort a rokonokkal, ismerősökkel. Engem alig lehetett hazacipelni.
Nálunk otthon még petróleumlámpa volt, itt meg csak úgy ragyogott minden a nagy fényességben. A hatalmas díszes fenyőfa, a sarokban megépített Betlehem, benne a Jézuska, Három királyok, pásztorok...
Édesapám megnyugtatott, hogy gyönyörködhetek még, hiszem vízkeresztig még többször is eljövünk majd a misére. No, én ettől olyannyira megnyugodtam, hogy pillanatok múlva már szunyókáltam is a vállán. Azt hiszem életem legszebb emlékei között őrzöm gyermekkorom karácsonyait.
A szentestétől vízkeresztig csak a szeretetről szólt az életünk. Jöttek hozzánk közeli-távoli rokonok. Mi viszonoztuk a látogatásokat. Akkor még számon tartottuk egymást. De nem a mai értelemben vett bulikról volt szó, hanem a valóban egymás iránt érdeklődő őszinte beszélgetésekről. Mi gyerekek meg fölkucorodva a sarokba lévő heverőre, alig fogytunk ki a játékból. Pedig csak egy építőkockát, egy filléres gyermekkártyát meg egy mesekönyvet kaptunk. Mi ez a mai szuperjátékokhoz képest? Más korban éltünk, más gyerekek voltunk, másképp láttuk a világot.
De legjobban azoknak a napoknak örültünk, amikor édesapám befogta a lovakat a nagyszánkó elé. A szánkó fenekét megrakta szénával, leterítette pokróccal, aztán az egész család belekutyorodott, még a mamuska is. Édesapám betakart minket a belinerkendőkkel, plédekkel aztán fölült a bakra.
    - „No, gyí, Baba! Buksi ne!”
A szánkó megindult a két árok között, ki a szőlőhegy felé.
Ropog, szikrázik a hó… A csengő szóra fácánok röppennek a magosba.
A páskomvégi kiserdő szélén őzek figyelnek a neszre.
    - „Ott egy nyúl!”
    - „Én nem is látom...”
Hát, persze hiszen a nagy hóban csak a leffegő füleit látni néha fölbukkanni. Mögötte az örök ellenség - a róka. Na, azt már én is láttam. Nagy lompos farka zászlóként lengett a hóbuckák között. A két ló szinte már magától fordult a „szalasinának”. Munkás hétköznapokon sok terhet cipeltek már erre. Most ők is pihennek, nekik is karácsony van. Legközelebb Mélyvölgy felé visz minket édesapám. De csodálatos a téli táj Kisperkáta felé is. Festő ecsetje alá való.
Persze hazafele jövet útba ejtettük egy-egy rokont ismerőst ahol egy kicsit elidőztünk.
Az 1950-es években nálunk mindig nagytüskés fenyőfa volt, mert még Vízkeresztkor sem hullatta a tüskéit. Bizony fájó szívvel vittük ki az udvarra, ahol aztán tüzelőként végezte életét. Szaloncukorból csak egyféle létezett, ami fehér vagy piros selyempapírba volt csomagolva. Mellette habcsók, dió, alma, angyalhaj díszítette a fát.
A karácsony nem az őrült költekezésről szólt. Hanem a templomi áhítatról, a nagymama mákos kalácsáról édesanyám hájas-krémeséről. A mélyvölgyi dombok között sikló szánkóról és persze a kiságyon zajló kártyacsatákról.
    - „Csapd le csacsi!”
Én mindenesetre 2011-ben is teszek egy marék szalmát az asztal alá, alárejtem a kisbaltát, és gyertyát gyújtok a piros krepp-papíros Luca-búzában is.
Csak azt a friss hájjal sütött krémest , meg a kisszoba karácsonyi illatát nem tudom idevarázsolni. De a legboldogabb gyermekkori emlékem között őrzöm a szívemben.

        „Adj uram erőt, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azzal együtt tudjak élni!
        Adj uram bátorságot, hogy amit meg tudok változtatni, azt megtegyem!
        Adj uram bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni az egyiket a másiktól!”

Perkáta, 2011. december 15.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>


Ez egy ingyenes Dreamweaver sablon, amelyet a JustDreamweaver.com készített.

Impresszum      Hasznos linkek      Linkcsere feltételei      Adatkezelési tájékoztató

eXTReMe Tracker