30. Gyermekkorom emlékei...
Igaz mese gyermekkorom majálisairól
Így április utolsó hetében nekünk, gyerekeknek a legfontosabb feladatunk az orgonavirág szemmel tartása volt. Mármint, hogy a kétárok között lévő orgona szép lesz-e a majálisra. (Mert akkor még a szőlőhegyre vezető út valóban két árok között volt, az árokpartok pedig végig voltak akáccal, ledicsfával, kökénybokorral és végestelen-végig orgonával, vadrózsával.)
Tehát ott tartottam, hogy esténként lóstattunk bandástul a nagy porban végig a Gecseg tanya mellett, hogy fölmérjük a virághelyzetet. Persze az idő nagy részében csimbókot hajkurásztunk, meg tücsköt csalogattunk szurkos madzaggal, no meg bújócskáztunk a bokrok között.
- Pisti, Pisti - no, a Sarok Mári néni hangjára aztán szélvészként vágtáztunk haza, mert ez azt jelentette, hogy a szüleink végeztek az otthoni teendőkkel, kint ültek az utcai padon. Beszélgettek, délről maradt pogácsát, palacsintát eszegettek, vagy éppen a mamuska frissen pattogtatott kukoricáját szemezgették.
Aztán végre eljött április utolsó napja. Az egész falu lázban égett. Az 1950-es években az volt Perkátán a szokás, hogy minden utca bejáratához az utca lakói díszkaput csináltak. A férfiak oszlopokból, deszkákból egy olyan székelykapu-félét ácsoltak, amit a nők meg a gyerekek virágokkal, szalagokkal, zöld ágakkal díszítettek föl. Itt-ott egy butykos pálinka, vagy bor is került rá. Minden utca lakója azon igyekezett, hogy az ő díszkapujukat találják majd a fölvonulók a legszebbnek.
Május elsején aztán már hajnalban kelt mindenki, hogy díszítse a lovaskocsit, biciklit, amivel majd megy az ünnepségre.
A legényeknek ugyan nem kellett fölkelni, mert, hogy ők ezen az éjszakán le sem feküdtek. Hajnalban már minden lányos ház kapujában ott lobogtatta a szél a májfa szalagjait.
De a legnagyobb gond ezen az éjszakán a Nagykultúr udvarán felállítandó májfa volt. Mert ugyebár az a falué, amit most májfa állító bállal ünnepel a falu apraja nagyja, egy hónap múlva meg lesz a májfa kitáncoló bál.
Emlékszem egyszer a bátyám mesélte, hogy Bárányjárásról egy 17 méteres jegenyét húztak-vontak hazafele fél éjszaka, és már ott tartottak, hogy kettéfűrészelik, de aztán csak megbirkóztak vele. Igaz nem csak a legények tikkadtak ki a cipelésben, hanem a fára szánt borosüvegek is, de a lényeg az volt, hogy mire a falu felébredt, az égbe nyúló májfán ott lobogtak a színes szalagok.
Elsején reggel 8 órakor kellett gyülekezni a Tanácsháza előtt, ahonnét aztán megindult a menet, a falu népe végig az utcákon. Lovas kocsin, biciklin, gyalog, virágokkal, nótaszóval, és persze viccelődve kritizálva a díszkapukat.
Délután lett mire bejártuk a falut. A dínom-dánom meg a kastély kertjében volt. Akkor itt még évszázados fák, jázminbokrok, sétautak, rózsabokrok voltak. No, itt aztán fűben ülve, alkalmi deszkapadokon pihenve ettünk ittunk. Igaz csak sült kolbász meg sült hús volt a menü, hozzá korsó sör, málnaszörp, de a lényeg abban volt, hogy az összetákolt alkalmi színpadon perkátai cigányzenekar játszott, a csárdást meg a sudridomot perkátai legények járták, csak úgy rengett alattuk a deszka. Amikor a mamuska a kendője csücskivel megtörölgette a szemeit, az meg a Dukai Palinak szólt, meg a Csepecz Panninak, meg a Simon Márikának. Mert belőlük akár hivatásos nótaénekes is lehetett volna.
Öreg este lett, mire hazakászálódtunk. A malacok szóvá is tették, de édesapám megnyugtatta őket, hogy minden évben csak egyszer van majális, egyébként meg még a déli maradék is ott van a vályú sarkában.
Sajnos, nekünk, gyerekeknek, időseknek véget ért a majális, de a legényeknek, nagyleányoknak most kezdődött csak igazán. Másnap hajnalban ért véget a bál a Nagykultúr udvarán. Nekem nővérem is volt, bátyám is volt, akik napokig mesélték még a bál eseményeit. No, meg ott hirdették ki a győztes utcát is. Sajnos ezek a szép emlékek már csak az ilyen 60-70 évesek szívében élnek.
Perkáta, 2013. május 1.
Mészáros Zsuzsanna