A hatalom árvája

26 éve annak, hogy a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. Az utolsó, 55 vagonból álló vonat az egyezmény szerinti határidő előtt két héttel, 1991. június 16-án 23:40 órakor Mándokról indulva hagyta el Magyarországot a záhony-csapi vasúti határátkelőn. Erre az évfordulóra emlékezünk Szabó Terézia (képünkön) régebben készült, „A hatalom árvája” című írásával, mely a megszokottól eltérően közelít a témára.

Ezúton is hálásan köszönjük, hogy erre az alkalomra rendelkezésünkre bocsátotta ezt az írását!

Perkáta Online (HCJD & HLSZ)

Fotó: Szabó Terézia képarchívumából

A hatalom árvája

Felidézem néha a katonát.
Az egykori szovjet kiskatonát, ki a rekkenő hőségben egy gyakorlatozás közben kitikkadt egységgel tért be a kunsági tanya udvarára. A fiatal férfiak a gémeskút hűs vizéből előbb gyötrő szomjukat oltották, majd magukat, később egymást locsolgatták. Az ólmos bágyadtságot hamar felváltó frissülés szilaj tréfakedvet termett. A vaskos, később otrombasággá durvult incselkedésben mindenki részt vett, egyetlen kivétellel.

Ő csak üldögélt. Magányosan, a többiekről szinte tudomást sem véve bánatos, már-már apatikus tekintettel szemlélgette a környéket.
A tanya gazdasszonya egy középkorú, napbarnított arcú, fejkendős parasztasszony felfigyelt a különös közlegényre. Tekintetük találkozásának pillanatában egy alig észrevehető mozdulattal hívta, majd megfordult, s eltűnt a nyárikonyha bejáratának függönye mögött.
A legény értetlenül latolgatta, képzelgés volt? Nem, igazi lehetett, árulkodott a macskaszaggatta függöny cafrangjainak libbenése. A mögötte sejthető élet rejtelmei hamar felébresztették melankóliájából, lassan feltápászkodott, utána indult.
Az asszony már várta a csenevész, férfiszámba aligha vehető ifjút. Várta a sparheltből előhúzott tepsivel, melyben már szeletelte is az épp kisült kapros-túrós pitét. Csendes szóval onnan a tepsiből kínálta fiút, ki hitetlenkedve meredt a számára ismeretlenül is ínycsiklandó finomságra. Az asszony bátortalanul közelebb tolta a tepsit, a hokedlit is, a fiú szégyenlősen leült, s tétován a pite felé nyúlt.
Ette, egyre mohóbban ette, falta, zabálta az ízletes pitét. S ahogy az illatos meleg sütemény édes íze áradt szét testében, úgy áradt szét a keserűség lelkében, megállíthatatlan könnyfolyammal öntve el gyermeteg arcát. Patakzó könnyeit nyeldekelve eltorzult ábrázattal tömte magába a pitét... tömte, ahogy bírta... míg megálljt nem parancsolt a lelke legrejtettebb zugából elemi erővel felszakadó zokogás.
Ott zokogott a fiú az idegenföldi tanya szegényes konyhájának asztalára borulva, az ismeretlen asszony sütötte tésztával fulladásig telt szájjal, meg-megránduló kezében görcsösen szorongatva a maradékot.
Az asszony megrendülten lépett hozzá. Simogatta a haját, az arcát; simogatta, cirógatta, mert tudta, a fiú gondolatban övéi közt van, és tudta azt is, hogy álmaiban anyját szólítgatja.

Negyvenkét év telt el az óta. Az akkori fiú férfivá érett, ma gyermekei, unokái vannak. Gyakran álmodik. Álmaiban időnként megjelenik egy messzi tanya édes illatú konyhája a fejkendős asszonnyal, kinek arcvonásai már elmosódtak, de az érintése ma is eleven valóság. Az asszonyé, ki őbenne nem a gyűlölt megszállót látta, hanem a gyermeket, az övéit szenvedve nélkülöző, egyre csak hazavágyó, az otthon biztonságát sóvárgó árvát.

Perkáta, 2017. június 16.

Szabó Terézia