Deutsch 
20. Gyermekkorom emlékei...
Igaz mese a hosszú téli estékről...
Valahogy ma úgy érzem, hogy gyermekkorom telei másmilyenek voltak, mint manapság.
Derékig érő hó mindenütt, csikorgó hideg, a házak ereszén rőfnyi jégcsapok lógtak. A parasztember napjai nehéz fizikai munkával teltek akkortájt, de mindig azzal vigasztalódott, hogy majd a télen, „ha hordja a havat”, majd akkor kipiheni magát, és az egész évi fáradalmakat.
Azokban az időkben bizony a viharos szél hordta, kavarta is a havat. Iskolába is úgy tudtunk menni, hogy az utcabeli férfiak hajnalban utat lapátoltak nekünk. De sokszor volt úgy is, hogy édesapám befogta a lovakat a nagyszánkó elé, aztán 5-6 utcabéli gyerek, meg persze mi, fölkutyorodtunk a szánkóderékba. Mire az iskolába értünk már alig fértünk el, mert minden gyalog baktató gyereket felvettünk magunkhoz.
Az 1950-es évek elején a perkátai emberek még nem Dunaújvárosba jártak hivatalos ügyeket intézni, vagy nagyobb dolgokat vásárolni, hanem Adonyba. Kiskoromban lovaskocsival, nagyobb koromban már busszal jártunk át. Télen bizony az adonyi út dimbes-dombos kanyarulataiban méteres hófúvások voltak.
- „Közhírré tétetik!
Az adonyi út hó eltakarítási munkálataiban minden családból egy férfiember köteles holnap reggel 8 órakor hólapáttal megjelenni a Tanácsháza előtt!”
Bizony a dobszó és a kisbíró érces hangja gyakran hangzott fel az utcákban. Az emberek pedig mentek, és lapátolták a havat. De mentek a szorgos kezek utat lapátolni a bárányjárási, a mélyvölgyi, a szőlőhegyi gyerekeknek is, hogy ők is eljussanak az iskolába.
Valahogy ma úgy érzem, hogy gyermekkori teleim másmilyenek voltak, mint manapság...
Másmilyenek voltak az emberek, másmilyen volt az élet...
Sajnos már csak igaz meséimben él a kemencepadka melege, a sparheltben pattogó tűz fénye, édesanyám sok szép éneke, és édesapám versei. Mert az iskolai verseket mindig vele tanultuk meg esténként.
Télen korán sötétedett, hosszúak voltak az esték. De, hogy ne pazaroljuk a petróleumot, a tűz fényénél üldögéltünk.
Édesapám pedig föltette a kérdést:
„-No, mellőtök tudja folytatni? Laci te, hallod-e...”
Mi meg egymás szavába vágva mondtuk tovább. De már jött is a következő kérdés, és mi észre sem vettük, hogy játszva tanulunk.
Édesapám gyakran elmondott egy olyan verset, amiről sem azt nem tudta már, hogy ki írta, sem azt hogy kitől tanulta. Mégis gyakran ismételgette, mert olyan szép szívhez szóló sorai voltak...
„Üzent az Olt, Szamos, Maros...”
(Nagyon boldog voltam, amikor nemrég az interneten megtaláltam ezt a verset. Megsimogattam édesapám féltve őrzött kalapját, és elmondtam neki, hogy igaz ugyan hogy 50 év múlva, de mégiscsak meglett a vers írója: Tábori Piroska.)
Ezeken a régi téli estéken a versek meg az énekek között fölmondtuk a másnapi leckét is. Szüleim elmondták, hogy az eleséget kereső madárkák közül melyik a széncinege, melyik az ökörszem, melyik a stiglic. Persze így még nagyobb örömmel szórtuk a hó tetejére a szotyolát nekik, hisz ismerősök voltak.
A tűz fényénél játszottuk az „Amerikából jöttem” meg a „Mit visz a kishajó”-t. Ezek aztán jó kis okosító játékok voltak. No de volt is nevetés, amikor a zálogok kiváltására került a sor.
- „Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van?”
- „Ugráljon 5x egy lábon!”
Drága édesapám meg képes volt a napi fárasztó munka után még egy lábon ugrálni a kedvünkért. Igaz megjegyezte mindig, hogy „gyün még kutyára dér...”. No gyütt is, mert a mi büntetésünk mindig számtanpélda, meg versmondás formájú volt. Meg aztán olyan, hogy:
- „No, ki volt, hun született, meg mikor a Toldi írója?”
- „Hát akkor én most már meggyújtom a lámpát” - vetett véget a játéknak édesanyám.
- „Mosmá vacsorálhatunk!”
Hála az égnek, gondoltuk magunkban, de aztán kiderült, hogy korán örültünk a bátyámmal, mert édesapám a lámpa fényénél is tovább firtatta ezt a Toldi féle kérdést.
Azért mire asztalra került a csipetkés bableves meg a paradicsomos szósz gombóccal, csak megoldódott az a fránya Arany ügy is.
Vacsora után aztán édesanyám is nekilátott a „kézimunkának”. Kukoricacsuhéból szatyrot vagy lábtörlőt font, amiben persze mi is segítettünk neki a szálak pödörgetésével. Más estéken meg elővette a karkosarat, amiben a kézimunkáit tartotta. Ma sem értem, hogy tudott annál a pislákoló lámpafénynél olyan gyönyörűen hímezni, falvédőt, díszpárnát, egész konyharuha garnitúrát.
Édesapám meg ilyen téli estéken kötötte a kisebb nagyobb vékákat, kosarakat a szőlő régi vesszőiből, hogy az se vesszen kárba. Az árokparti vadcirokból meg söprű készült a kezei között. De olyan is volt, amikor egy véka kukoricát hozott be morzsolni. No, ennek nagyon örültünk mi gyerekek, mert a csutával nagyon szerettünk játszani. Igaz a góré építése nem ment mindig zökkenőmentesen, mert valahogy mindig csak az enyémet döntötte föl a huzat, a bátyámét sohasem...
- „Hátra kötöm a sarkát annak, aki csal! Megértettétek?” - szólt oda édesapám.
Hát persze hogy megértettük, mert édesapám szava szent volt, pedig nem is tudott hangosan szólni, és soha kezet nem emelt ránk. Igaz édesanyám sem. De nekünk, gyerekeknek az ő szava is olyan volt a szentírás...
A sarok hátrakötésre ugyan megszeppentünk, de fél szemmel azért csak azt figyeltük, hogy kinek mennyi csutából magasodik a hidasa. A helyzetet az oldotta meg, hogy a vékából elfogyott a kukoricacséve, a csutát meg be kellett rakni a fásládába. Különben is édesanyám megmondta, hogy a Jancsié ugyan két sorral magasabb, de az enyimének meg sokkal szebb a formája. Így hát mind a ketten győztesek vagyunk.
Kintről közben kutyaugatás hallatszik...
Édesapám maga előtt vendégeket terel be a szobába.
„- Jó estét Juli néni, átgyüttünk kicsit beszígetni.”
„- Örülök neki Márikám, üjjetek le” - és már hozta is be édesanyám a konyhából a tegnap sütött lekváros buktát, meg a csatos üveg bort.
Mi gyerekek nagyon örültünk az esti vendégeknek. Ilyenkor öten - hatan is fönt kutyorogtunk a heverőn, csip-csip csókát játszottunk, pörgettyűztünk, malmoztunk.
A férfiak dióra kártyáztak. Édesapám zsírban verhetetlen volt, de nem nagyon volt legyőzője malomban sem...
Az asszonynép a kemencepadkánál melengette a hátát, közben megbeszélték, hogy a szombati bálban milyen szépen húzta a „Paraszt Badi” azt az új nótát, hogy:
„Szállj te madár, vidd a szívemet,
Szép szeretőm néked üzenek...”
„- Juli néni azt hallottam, hogy majd olyan doboz is lesz, amibe nem csak hajjuk az embert, hanem lássuk is!”
„- Bolondokat beszísz te Mári! Hát nem fír bele egy ember egy kicsi dobozba. Meg, ha Pesten van, hát hogy látom én azt itten a kisszobába?”
Tíz év múlva aztán a család karácsonyi ajándéka mégiscsak egy olyan doboz volt, amibe a Pesten ülő Takács Marika ránk mosolygott, pedig mi itt voltunk Perkátán.
No, ettől a karácsonytól kezdve a mi kisszobánk igencsak kicsinek bizonyult. Esténként jöttek rokonok, szomszédok, utcabeliek. Hozták a kisszéket, sámlit, no meg a délről maradt töpörtyűs pogácsát, meggyes rétest.
Tövirül hegyire meg lett vitatva a Futrinka utca, a szépséges Petres Zsuzsi, meg a Latabárok. De amit szájtátva néztünk, az a jégtánc volt. Merthogy micsoda a „dupla áxel”, azt szegény Vitray hiába magyarázta részletesen, a kutyát sem érdekelte. Annál inkább a gyönyörűséges Marika Kilius, - aki csupa flitter bugyogójában csak úgy repült a jégen.
A férfiak persze meg is vitatták, hogy valahol panaszt kéne tenni az irányban, hogy bizonyos műsorok helyett is inkább legyen ilyen jégtánc a dobozban.
Mi gyerekek nem a lenge öltözeten akadtunk fönn, hanem a korcsolyázáson. Iskola után a kertvégi befagyott patakon csúszkáltunk, kanyargattunk. Még a saját talpunkon is alig jutottunk előre, nem győztünk fölkászállódni a jégről. Az Almássy Zsuzsi meg egy késpengén csúszkált és még figurázta is...
No de most visszalépek egy kicsit az 50-es évek téli estéire.
Azt hiszem, hogy abban az időben a magányos ember szó ismeretlen volt. Hosszú téli estéken a kosárfonás, tollfosztás, kézimunkázás összetartotta a rokonokat, ismerősöket. De ha épp nem volt munka, akkor is eljártak egymáshoz az emberek, csak úgy beszélgetni. Mert akkor még beszélgettek egymással az emberek. Megfogadták, megbecsülték az öregek tapasztalatát, türelemmel, szeretettel terelgették a gyerekeket az élet rögös útjára. Abban az időben nem volt magányos gyerek sem. Hisz ha végig gondoljuk a régi gyerekjátékokat, egyiket sem lehetett egyedül játszani. A bújócska, a fogócska a lánc-lánc, a hátra ne nézz, és sorolhatnám még hosszasan, mind olyan játék volt, ahol nem kellett győztesnek lenni… csak játszani kellett. Boldogan és önfeledten. Bakancsban, gumicsizmában, belinerkendőben, de egymás kezét fogva.
Kint hordta, kavarta a szél a havat, de a kisszobában a kemencepadkán a mamuska ölében nagyon boldog kisgyerek voltam. Pedig nappal fateknyőben mosott a gyökérkefével, csutaparázzsal vasalt, foszlós bélű kalácsot dagasztott, falvédőt hímzett.
Mégis volt este türelme régi szokásokról mesélni, suta kis kezeinket kötésre, varrásra tanítani. Mégis volt este türelme nekünk Petőfi verset, meg Andersen mesét olvasni.
Pedig hogy spóroljunk a petróleummal, csak a tűz fénye világította be a kisszobát. De én ma is hallom a pattogó tűz fényében édesapám hangját:
- „Keresztfa áll az út szélén,
Rajta festett Mária-kép...”
Sajnos ezt a szép régi éneket már csak töredékeiben tudom.
Utóirat: Az első televíziónkat a szüleim 1963-ban vették, 4300.- forintért. Természetesen az ezermester Romanóczki Pista bácsi szerelte be. Igaz a kép halvány is volt, csíkos is volt, le-fölfutott, de minket az nem zavart. Volt olyan dobozunk, amiből a Takács Marika hozzánk beszélt, és a Honti Hanna nekünk énekelt. Úgy látszik mégsem volt olyan bolondság, amit a Sarok Mári néni mondott édesanyámnak 1954-ben.
Nekem pedig ez a televízió 2012-ben itt van a féltve őrzött családi emlékeim között, a neve TAVASZ.
Az enyém pedig
Mészáros Zsuzsanna
Perkáta, 2012. január 22.
