22. Gyermekkorom emlékei...
„Aki nekünk enni adott, annak neve legyen áldott!”

Gyermekkoromban, mint a legtöbb falusi asszony, az én édesanyám is „htb.” volt. Vagyis háztartásbeli. Mai ésszel azt gondolnánk, hogy de jó volt neki, hiszen nem volt munkahelye, ahol állandóan stresszben élt, és a buszra sem kellett rohannia soha. Ez így igaz!
Csakhogy, az idő tájt a tyúk nem nejlonzacskóban nevelkedett kopaszon, és a sárgarépa sem a hűtőpulton nőtt meg tisztára kaparva... sőt a leves sem meleg vízbe öntött porformájú E betűket jelentett...
Drága édesanyám ugyan soha nem szaladt buszra, de azért abban a világban bőven kijutott neki a munkából.
Napközben jószágokat nevelt, szőlőt kötözött, kertet kapált, sározott, meszelt, este pedig zoknit stoppolt, függönyt horgolt, szatyrot kötött.
Nem voltak háztartási gépek, nem volt villany, nem volt gáz, hűtőszekrény... no és a víz sem a konyhafalból csörgedezett, akár meleg vízként is, ha a helyzet úgy kívánta volna.
Bizony gyermekkoromban a víznek igen nagy becsülete volt. Egy hattagú családnak, mint ami mi is voltunk, bizony jó pár vödör vízre volt szüksége nap, mint nap. Főzni, mosni, mosdani, no meg persze a jószág is inni akart. Édesanyám sokat cipekedett hát a vizesvödrökkel.
Mi a testvéreimmel nem jártunk óvodába, mert édesanyám mindig azt mondta, hogy a kiscsibéknek is addig a legjobb, míg a kotlós vigyáz rájuk. Ő is akkor nyugodt, ha „szem előtt” vagyunk. Különben is a család attól család, hogy a tyúkanyó összefogja, és jó irányba terelgeti a kiscsibéit. Később, aztán amikor iskolába kerülünk, ebbe egy kicsit besegít a tanító néni is, főleg a fejbéli tudásunk gyarapításában.
De visszatérve édesanyám htb-s mivoltára, most az egyik legfontosabb munkájáról, a főzésről szeretnék igazmesét mondani.
Kezdeném mindjárt az edényekkel. Voltak ugyebár a hétköznapi babliszt tányérok, meg a girizdestálak. Ezekhez alumínium evőeszközök jártak, meg a viaszosvászon asztalterítő.
Vasárnap és ünnepnapokon édesanyám a szép aranyszélű porcelán étkészlettel terített, a tányér mellé rojtos szélű ruhaszalvétát tett. Ilyenkor elővette az alpakka evőeszközt is, amit előzőleg smirglipapírral szép fényesre dörzsölt. Az asztalra pedig ropogós hófehér damaszt abrosz került.
A főzőedényeknek is megvolt a maguk rendje. Édesanyám sokat adott a főzésre, így hát nálunk a fazekak, lábosok pirosak voltak. Mert bizony a bonyhádi piros edények voltak a legjobb minőségűek, igaz a legdrágábbak is. De ha vigyáztak rájuk, meg is szolgálták az árukat, generációkon át.
Az 1950-es évek falusi konyhájában ismeretlenek voltak a háztartási gépek. Volt egy húsdaráló, egy habverő, egy négyoldalú reszelő, meg két mozsár. A nagyobbik fából, a kiesebbik rézből. Ezzel a néhány egyszerű kézi eszközzel készültek azok a finom ételek, sütemények.
Gyermekkoromban a szüleim minden konyhára valót megtermeltek. Saját tojásból keltek nálunk a kiscsibék kiskacsák is. Nap érlelte a paradicsomot és a paprikát, langyos eső áztatta a répa meg az uborkasorokat. A konyhakerti munkákban mi gyerekek is részt vettünk, így szinte észrevétlenül szerettük meg az állatokat, növényeket, és szinte játszva tanultunk bele a munkába.
Édesapám rézgálicon kívül semmilyen vegyszert nem használt, de ha a tetvek nagyon elszemtelenedtek, akkor segítségül hívta a fahamut, meg a csalánlevelet. Édesanyám meg a vetemények közé egy-egy sor karcsai rózsát meg körömvirágot ültetett. Mert ez a két növény gyökere kellemetlen illatával messzire űzi a földi kártevőket. Ezekkel az egyszerű praktikákkal, és persze rengeteg munkával termelték meg az egész évi konyhára való zöldséget, gyümölcsöt a családnak. A körömvirágnak nem csak féregűzése miatt volt nagy becsülete, hanem színező, és gyógyító ereje miatt is. Leveleinek főzetével mosogatta édesanyám a karcolt, horzsolt sebeket, virágát forró disznózsírba dobta, majd ha kihűlt, ezzel a kenőccsel kenegette esténként a szélfútta, szóda marta kezeit. De ebből az aranyszínű virágból dobott egy-egy fejet a húslevesbe is, hogy szép aranysárga gyöngyök ússzanak majd a tetején.
No, akkor most visszakanyarodok a fő témához. A húsleves, helyesebben a „mamuska-ízű” húsleves... hát annak párja nem volt... Egy-egy jól sikerült ételt ma is úgy emlegetünk a testvéreimmel, hogy majdnem olyan „mamuska-ízű”.
Kis koromban nálunk a csütörtök, szombat és a vasárnap volt a húsos-nap. A többit úgy hívták, hogy tésztás nap. Mindig volt leves és volt második. Voltak tepsziben sültek, zsírban sültek, kifőtt tészták. Édesanyám nagyon finom főzelékeket, gyümölcsszószokat készített. Süteményt, tortát csak vasárnap sütött, ámbár hátköznap gyakran volt meggyes rétes, lekváros bukta, szilvás gombóc, túrós lepény, palacsinta, vagyis édességek. Aztán készítette a sok féle kifőtt tésztát. Természetesen mindet frissen gyúrta. Mákkal, dióval, túróval és sorolhatnám napestig. Olyan változatosan tudta összepárosítani az ételeket minden napra, hogy mi mindent szerettünk, ami a tányérunkra került. No és a végtelen türelme, ahogy tanítgatott minket. Meg az éppen aktuális igazmeséi... A nyúlról, aki szerette a káposztafőzeléket, és attól tudott olyan gyorsan futni... A rigóról, akinek azért olyan szép a füttye, mert sok répát csipeget..., az egyszeri kisleányról, aki megette a kenyérhéjat is, hogy szép rózsás legyen az arca... Ő kifogyhatatlan volt a meséből, közben nekünk, gyerekeknek meg kifogyott minden a tányérunkból. Sóska, spenótfőzelék után édesapám mindig megtapogatta a muszklinkat, és megdicsért minket.
Édesanyám egyszerű parasztasszony volt. Jó ételeinek titka azt hiszem az volt, hogy szívvel, lélekkel szeretettel főzött. Soha nem tekintette a főzést pusztán csak asszonyi nyűgnek. Mindig megadta a módját. Soha nem hallottam tőle, hogy hamar összeütök valamit vacsorára. A legegyszerűbb krumplilevest is olyan gondosan készítette, mintha az a grófnénak készülne.
Mindent felhasznált, ami a kertben, a szőlőhegyen termett. Soha nem pazarolta, pocsékolta az ételt, vagy a hozzávalót. A legkevesebb maradékot, konyhai hulladékot is megkapták a jószágok, hogy semmi ne vesszen kárba, hiszen mindenért keményen megdolgoztak, mindennek értéke volt.
Nálunk a főétkezés este volt. Napközben ahányan, annyi felé tettük a dolgunkat. Ez alól csak a vasárnap volt a kivétel, mert akkor reggel misére mentünk, délben meg egy szép ünnepi ebédet ettünk.
Szüleim nagyon kevés dolgot vásároltak boltban. A padláson zsákokban állt a liszt, véndőkben a zsír. Kokasülőre akasztva pihent a sonka kolbász szalonna. Ruhaszütyőben fölakasztva tartották a babot, mákot, aszalt gyümölcsöket. A kémény mellett kupacokban a dió mogyoró mandula. A télre szánt krumpli, zöldségféle meg a kertben volt elvermelve. Kiskoromban banánt, narancsot nemhogy nem ettünk, de hírét sem hallottuk. Viszont annál több almát, szilvát, meggyet, körtét. Természetesen a fáról. Nem is volt igazi gyerek, aki nem tudott fáramászni. Helyesebben mondva, nem is volt igazi falusi gyerek, akinek nem volt foltos a bugyogója, glottgatyája, mert ez a kettő igencsak összefüggött egymással. De azt a gyümölcsöt, amit mi nem tudtunk leenni a fáról, azt édesanyám az utolsó szemig gondosan elrakta télire. Befőttnek, lekvárnak, vagy kenyérsütés után megaszalta a kemencében. A málnából meg szörp készült, meg az illatos bodzavirágból is.
Akkor most visszatérek gyermekkorom vacsoráihoz. Nálunk az szinte szertartás volt, szent dolog.
Édesanyám az ételt mindig tálban tette az asztal közepére, és ő mert mindenkinek a tányérjába. Elsőként édesapámnak, mert ő tartott el minket. Azután mi következtünk nagyság szerint, legvégül szedett csak magának. Az asztal körül mindenkinek saját helye volt.
Az evésnek nálunk voltak íratlan szabályai, amit bizony muszáj volt betartani. Ámbár nem volt nehéz, hisz kiskorunktól fogva ebben éltünk, ez volt a természetes.
Néhány a regulák közül:
    „Evés közben tele szájjal nem beszélünk!”
    „A mellettünk ülő tányérjába nem könyökölünk bele!”
    „Az asztal alatt a lábunkkal nem harangozunk!”
De a legfontosabb szabály az volt, hogy van egy mondat, amit nekünk kimondani nem szabad:
    „- Én ezt nem szeretem...”
Szüleim minket arra tanítottak, hogy minden jószág, amit az udvarban fölnevelünk, minden növény, amit a kertünkben megtermelünk, bizony keserves fáradtságos munka eredménye. Miért pocsékolnánk el? Szeretni kell a húst, a főzeléket, a tésztát, a gyümölcsöt. Mindennek megvan a maga értelme. Józan paraszti ésszel. Valószínű, hogy nem véletlenül voltak húsos napok meg tésztás napok. Nem véletlenül voltak böjtösebb ételek meg gazdagabb vasárnapi ebédek. Valószínű, hogy szüleim bölcsessége és szeretete által voltunk egészséges gyerekek és lettünk edzett, kitartó felnőttek.
Gyerekként nem értettem, hogy édesanyám miért szereti annyira a csirkelábat, meg a körbe vágott sütemény szélit. Nem értettem, hogy az a finom sült kacsamáj miért csak nekünk, gyerekeknek a kedvencünk? Aztán ahogy eszesedtem, rájöttem, hogy a legjobb falatok mindig a mi tányérunkba kerültek.
Vacsora után sosem feküdtünk le azonnal, mert tele hassal boszorkányokkal álmodunk éjszaka. Legalábbis a nagymama szerint.
Édesanyám gyorsan elmosogatott, rendet tett, aztán következett a „társasági élet”.
Nyáron az utcai kispadon folyt a szomszédokkal az eszmecsere. Mi gyerekek meg zavarócskáztunk, cserebogarat hajkurásztunk, hogy ürüljön a hasunk, nehogy a nagymamának legyen igaza.
Télen meg a kemencepadkán játszottunk, miközben a felnőttek beszélgetés közben kézimunkáztak, kosarat vagy gyapjút fontak.
Nagyot változott a világ... Szegény édesanyám, ha látná most a férfiakat, akik a konyhában sütnek - főznek, igencsak elcsodálkozna. Abban a régi világban, legalábbis falun, meg volt az asszony dolga, meg az emberé is. Nálunk, ha édesapám valami okból segíteni akart a konyhában, édesanyám rögtön ráripakodott:
    „- Te aranyos apjukom, a te dógod a hátúlsó udvarba van a jószágok körül! Engem te ne szígyeniccsé itt a konyhába, nem vagyok én lusta asszony!”
Igaz a ripakodás végén mindig elnevette magát, és mialatt édesapám somfordált kifelé - békítően utána szólt...
    „- No, egye fene, hát hozzá be egy vödör vizet, ha már annyira segitteni akarsz...”
Nagyot változott a világ!
Maradi öregasszonyként, nem ellene beszélek a hamburgernek, meg a hot dognak, nem ellene beszélek a chipsnek meg a pizzának...
    Hanem mellette beszélek a világhírű magyar konyhának!
    Mellette beszélek az egészséges házias ételeknek!
    Mellette beszélek édesanyám farsangi fánkjának!
Csak egy dolognak vagyok nagyon ellene, így maradi öregasszonyként, a drága élelemmel töltött szemeteskukáknak!

                                                „- Édes Jézus kérve kérünk,
                                                   Áldd, meg amit adtál nékünk!”

Perkáta, 2012. március 4.

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>