7. Gyermekkorom emlékei...
PEDAGÓGUSNAPRA...
Amikor engem tudásra és emberségre neveltek, avagy igaz mese azokról az iskolásokról,
akik nem ismerték a televíziót, a mobiltelefont, a számítógépet, mégis orvos,
mérnök, tanító lett belőlük!
Azt hiszem édesanyám
nagyon megkönnyebbült, amikor az augusztusi vásárban nem a fényes lakktáskára
mutattam, hanem az olcsó keménypapírból készült hátitáskát nyaláboltam magamhoz.
Annak a külső oldalán egy szép színes papagáj üldögélt egy faágon. Tarka volt,
vidám és mivel sokkal kevesebbe került, mint a fényes fekete, hát kaptam bele
egy szép felnyitható fából készült kéknefelejcses tolltartót is. Elsőben mindössze
egy grafit ceruzám, egy radírom és egy piros-kék színesem volt. Év vége fele
kellett egy doboz 6 színű ceruza, egy üveg tinta és egy mártogatós toll. 1954-et
írunk. A bátyám ezen az éven ötödikbe ment. Neki édesanyám sötétkék vászontarisznyát
varrt. Az írószerszámai pedig egy kis szütyőben voltak.
Én nagyon boldogan mentem iskolába. A betűket a testvéremtől már megtanultam,
csak szavakká összeállni nem akartak a ceruzám hegyén. No de erre volt a drága
emlékű Bilics tanító néni, aki még úgy nevezett apácatanító volt.
Hátra tett kézzel ültünk a padban, és ő bizony nagyon szigorúan fogott minket.
De az év végi vizsgán nem is kellett szégyenkezni, sem neki, sem nekünk. Mert
az én időmben még volt év végi vizsga. Olyankor a szülők körbe ülték a tantermet,
mi gyerekek meg a tanító nénivel megmutattuk, hogy mit tanultunk egész éven
át.
Második osztályban Marton Ilonka néni tanított. Hála istennek a mai napig köztünk
él még, pedig már én is öregasszony lettem. Neki az édesapja is tanító volt.
Az egész falu szeretetét, tiszteletét élvezte az egész Marton család. De ilyen
szeretet és tisztelet övezte a Felker tanár úrékat, a Györkös tanár bácsit és
családját is.
Nagy szeretettel gondolok vissza a Szigeti tanár nénire, Burkovits Juditra,
Petrik Terikére. Nem sorolom tovább, pedig a nyolc év összes nevelőjét kapásból
el tudnám mondani.
Gyerekkoromban úgy tartották, hogy a falu három legfontosabb embere: a pap a
doktor meg a tanító. Szüleim csak négy osztályt jártak, tíz évesen már a grófné
napszámosai voltak. Édesanyám bizonyítványát ma is őrzöm. Tiszta kitűnő volt.
Sokat meséltek arról az időről amikor még a Fűrész Gyula, a Mészáros tanító,
meg az Editta nővér tanította a gyerekeket a faluban. Háború után a grófi kastély
lett az iskola. Én is odajártam nyolc évig. Egyik héten délelőttös voltam, másik
héten meg délutános. A Bölcs Feri bácsi meg a felesége volt a gondnok. Ők takarítottak,
végzeték a javításokat, télen meg fűtöttek a vaskályhákban. De a gyerekek körében
népszerűségük leginkább a csengetés miatt volt. Nagy megkönnyebbülés jött ránk,
ha Feri bácsi megrángatta a hatalmas csengő kötelét, mert ez az óra végét jelezte.
Ebben az időben nem igen volt rossz tanuló, mert minden gyengébb tudású gyereknek
volt egy tanulópárja, aki segített neki.
Alsó tagozatban kisdobosok, felső tagozatban úttörők voltunk... Fontos volt,
hogy jól tanuljunk, mert könyvjutalmat kaptunk, kirándulni mehettünk, nyáron
táborozni vittek minket. Összetartásra neveltek bennünket, egymás segítésére,
tanáraink tiszteletére, idősek megbecsülésére.
Alsó tagozatos koromban hetente kétszer az utolsó óra hittanóra volt. Felsősöknek
tanítás után a templomban tartotta a tisztelendőatya a hittant. Mi gyerekek
nagy áhítattal harsogtuk a kismisén a szent énekeket a plebánosatyával . Hétköznapokon
többször összetalálkoztunk vele a szőlőhegyen. Ilyenkor kék munkásruhában volt,
kapált, permetezett. Ott akkor a Vili bácsi volt. Sajnos ma már
az ő hófehér nádtetős présháza is romokban hever.
1955 pünkösdjén
voltam elsőáldozó, 59 pünkösdjén pedig bérmálkoztam. Ez a nap emlékezetes volt,
mert az osztálytársaim több mint fele karórát kapott ajándékba. Természetesen
én is. Bizony abban az időben egy 180 forintos karóra akkora dolog volt, mint
most egy ajándékba kapott menő mobiltelefon.
Mivel mi a falu szélén lévő utcában laktunk nekem bizony több mint fél óra volt
a gyaloglás az iskolába. Elsőben még belinérkendőbe csavarva, gumicsizmában
róttam az utat, bokáig érő sárban, végig a Búgervároson.
Zsebemben meleg sült krumpli volt, amit tízórai megettem. Akkoriban mi zsíros,
lekváros, vagy mézes kenyeret vittünk magunkkal, amit a nagyszünetben fogyasztottunk
el. Mindig volt hozzá olyan gyümölcs, ami éppen érett. Alma, körte, szőlő, szilva.
Én gyerekkoromban narancsot, banánt nem ettem, sőt nem is ismertem.
Alsós korunkban hátitáskánk volt, tomi nadrágunk, iskolakötényünk.
Felsőben már fekete klott köpeny és kézi aktatáska.
Rövid hajú lányok nemigen voltak. Hajunkat édesanyánk befonta egy vagy két copfba.
Perkátán úgy mondták csicsába.
Nyolcadikos voltam, amikor divatba jött a frufru és a lófarok. 1962-ben a tablóképünkön
már vannak rövid hajú, dauerolt frizurás osztálytársaim is. Nekem lófarkam van
nagy fehér masnival.
Nyári szünetben gyógynövényt gyűjtöttünk, a Kossuth téeszbe jártunk málnázni,
Mélyvölgyben barackot szedtünk. Kisperkátán, a kertészetben dolgoztunk, az Alkotmány
téeszben kukoricát címereztünk. Úgy hívtak minket: a gyerekbrigád.
Lovaskocsik vittek ki a földekre, idős bácsik vigyáztak ránk és irányítottak
minket, már persze ha bírtak velünk. De azért néha ők is benne voltak a csínytevésekben.
Sőt, egy-két rosszaságot tanítottak is. Így történhetett meg, hogy a szöcske
néha a lekváros üvegből pislogott kifele, egy-egy kis zöld béka, valahogy mindig
a ceglédi kannánkba került, a kölök csuri pedig fészket rakott a szatyrom fenekére.
Úgy elment a nap, úgy elment a nyári szünet, szinte észre sem vettük. Játszva
kerestük meg a tanszerek ás búcsúra való új ruha árát.
A nagykultúrban
bálok és színházi előadások voltak. A kiskultúrban volt a könyvtár
meg a szakkörök. Bábszakkör, fotószakkör, kézimunka szakkör. Téli estéken még
a felnőttek is jöttek velünk. Hímeztek, horgoltak, kosarat kötöttek, szatyrot
fontak. Közben persze ment e mese, az anekdotázás. Híres volt a Cirok bácsi
fafaragó köre. A falu határain túl is kiállításra kerültek a tárgyai. Szeretettel,
tisztelettel emlékezik az egész falu Havrilla János bácsira. Ő volt évtizededik
a könyvtáros. Még a több kilométerre lévő pusztákra is hordta az olvasnivalót
a hátizsákjában, télen-nyáron, természetesen gyalog. Bizony tömve volt a könyvtár,
ha író-olvasó találkozót szervezett. Felsős koromban ott ismertem meg Németh
Lászlót, Bari Károlyt és a dunaújvárosi Rózsa Andrást, Miskolczi Miklóst. János
bácsi vasárnap délután mindig vetített nekünk olyan filmeket, amik az iskolában
kötelező olvasmányok voltak. Mivel abban az időben még a falut elhagyni sem
igen volt módunk, emiatt nagyon szerettük az útifilmeket, a természetfilmeket.
Igaz, hogy ezek csak diafilmek voltak, de nagy élményt jelentett akkor nekünk
a Hortobágyot, Kékestetőt, a Kis-Balatont látni.
Hogy hol volt a kiskultúr, amihez nekem annyi szép emlékem fűződött?
A mostani Zsuzsi bolt helyén.
Messzire jutottam a papagájos táskától, amiben a tudásom, emberségem lakott.
Nem volt televízió, számítógép, nem volt mire támaszkodni, nem volt, ami helyettem
gondolkozzon. Ha elakadok, ma egy marokba fogható egér könnyen súg nekem. A
világ dolgaimban könnyen eligazodom a segítségével.
Az én iskolám azonban más iskola volt. Tudásomat nagyon sok helyről kellett
beszerezni. Nagyon tág, sokrétű emberi kapcsolatra volt szükségünk ahhoz, hogy
okosodjunk, erősödjünk, becsületes szorgalmas emberré váljunk. Ezt a kemény
iskolát járták a szőlőhegyről járó Plasek gyerekek, a kilométereket baktató
bárányjárási gyerekek, de nem egy kőhajításra volt az iskolától sem a Forrás-tanya,
sem a Nyúli tanya.
Így pedagógusnap
táján köszönetet mondok minden tanítómnak, akiknél hátratett kézzel, pisszenés
nélkül kellett ülni az órán. Én soha nem gondoltam haraggal vissza rájuk, mert
megdorgáltak szamárfüles füzetemért.
Kérem, hogy ők se haraggal gondoljanak rám a buta gyerekes csínytevésekért,
a rosszalkodásokért, hiszen akkor még csak emberpalánta voltam.
Azzal a verssel fejezem be az igazmesémet, amit 1962 évzáróján szavaltam, és
az első versek egyike volt, amit megtanítottam a kislányomnak is.
Reviczky Gyula: Erdei dal
Nyári, rekkenő meleg
Elbújok előled.
Lombjai közé megyek
Sátoros erdőnek.
Haja hopp!
Itt vagyok már, itt vagyok!
Sárga rigó, jó napot!
Fák között és fák alatt
Beh vidám az élet.
Nyúl szalad, virág fakad,
Zeng a lombon ének.
Haja hopp!
Kip! Kop! A harkály kopog,
S a kakukk szól: jó napot!
Vadvirágokat szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok...
Szép világ te, jó napot!
Mészáros Zsuzsanna